Popper Péter, a szeretet, a béke szellemi guruja valójában a huszadik század egyik nagy átverése. Előző cikkünkben megírtuk, hogyan került egy bűnbandába és hogyan mentette meg őt a Gerő Ernő fontos emberének számító apja a börtöntől. Most bemutatjuk az ÁVH-sok és szovjetek mellett harcoló katonát. Popper saját bevallása szerint antiszemita provokációnak, ellenforradalomnak látta ötvenhatot, de ez nem elég: a hatalom képviselőjeként gépfegyvert kért és kapott a rezsimtől, amellyel a forradalmárok ellen harcolt. Állítása szerint nem lőtt senkire. Egyik nagy tette az volt, hogy eltüntette azokat az iratokat a pártirodából, amelyek nehéz helyzetbe hozták volna őt és szüleit. Popper szerint a megtorlásban nem vett részt, mert nem hitte, hogy éppen rá van szüksége a szovjeteknek. Logikája mentén amúgy benne lett volna. Megkapta a hírhedt Munkás-paraszt Hatalomért emlékérmet, amelyet jóbarátja, a pufajkás Horn Gyula is átvehetett. Popper még a kétezres években is szajkózta a kommunista propaganda hazugságát, például annak a katona-komisszár Sziklai Sándornak a felkoncolását, aki valójában magával és apósával végzett. Popper nyomában, 2.

„Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét és melegét. A kapcsolatok fő anyaga a törődés.” – Popper Péter számtalan netes életbölcsességének egyike

(1) A Tao útja

Hol hagytuk abba előző cikkünknél? 1956-ban járunk, a fiatal Popper Péter élte a kádergyerekek könnyű életét, a Lenin Intézetben tanult, amíg nyugdíjazott apja biliárdozgatott – forrás: maga a pszichológus. Az előző írásban már sűrűn idézett interjúkötetből kiderül, hogy Popper meggyőződéses kommunista, pártkatona volt: „Én tizenhat éves korom óta párttag voltam, mindenféle pártmunkákat végeztem: olykor az oktatás­ban dolgoztam, olykor szervezőtitkár voltam, néha pártbizalmi voltam, néha alapszervi titkár. Nem szí­vesen csináltam. Nem a párthoz kötöttség, hanem a munka jellege miatt” – mesélte.

Nem szívesen csinálta, de azért mindenhol párttitkár, bizalmi volt. [Mi lett volna, ha szívesen csinálja?] Menjünk tovább. „Nézze, én rengeteg dologról nem tudtam. Recskről akkoriban semmit nem hallottam. A dühöm annak idején kizárólag Lukács György ellen irányult, nem azért, mert kirakott a szemináriumából, hanem azért, mert kiderült róla, hogy mindenről tudott, mégis hallgatott. Pontosan tudta, mi folyik a Szovjetunió­ban, ennek ellenére hazajött, és hallgatott.

Én úgy fogtam fel a sztálini időszakot, mint amikor a gengsz­terek megszállnak egy várost. Sztálin a kezébe kapa­ rántotta a munkásmozgalom vezetését, szemben az eurokommunistákkal, a francia, az olasz kommunis­tákkal…”

A szokásos narratíva: haragszik Lukácsra, mert hallgatott, mintha nem ez az állandó lapítás és hazugság lett volna a folyamatosan átalakuló kommunizmus, bolsevizmus egyik legfontosabb jellemzője. És persze az állandó frakcióharc: „Ekkor már rengeteg jel volt arra, hogy le akarnak szakadni.

És volt még valami: az apám szabadkőmű­vessége. Ő mindig úgy fogta fel a dolgot, hogy óriási verekedés folyik a munkásmozgalmon belül a moszkovita és a szabadkőműves szárny közt. Természete­sen a szabadkőműves szárnynak van igaza. Apám olyannyira biztos volt ebben, hogy bármilyen magas rangba került, sohasem volt hajlandó elmenni a Szovjetunióba. Soha.”

Fantasztikus részlet ez is.

Apja a szabadkőműves munkásmozgalmi, aki nemcsak szilárdan együttingadozott a Párttal, de közben határozottan szembenállt a Szovjetunióval!

Olyan keményen, hogy a szovjetek által megszállt országban a szovjet-magyar Maszolaj vezetője lett. Értjük.

Nem tetszett neki az ötvenhatos felvonulás

Popper zavaros, de szélbalos érvelését olvasva nem lepődhetünk meg azon, hogy a forradalomról még a kétezres években is a legdurvább hazugságokat és rágalmakat terjesztette. De kezdjük a fejtegetésével:

„Nézze, én ma is és régebben is abban láttam sok mindennek a magyarázatát – ez nem fog magának tetszeni –, hogy a magyarság tömege, az ország lakói­nak a zöme sokkal jobban érzi magát egy jobboldali rendszerben, mint egy baloldaliban, könnyebben el­fogad egy jobboldali diktatúrát, mint egy baloldalit. 1956-ban nem történt más, mint hogy amikor megindult a liberalizációs folyamat – Matyit elküld­ték a francba –, egyszer csak fölrobbant az egész.

Szálasi ellen nem robbant fel semmi. Jó, ott voltak a németek. Itt meg oroszok voltak.”

Nem kissé sántít az egész, ugye? Viszont kitűnően megvilágítja Popper gondolkodását. Lépjünk tovább:

„Én 56-ban azt láttam, hogy itt elszabadult a pokol. Nem volt kétségem afelől, hogy ez ellenforradalom”

– mondta Mihancsiknak, aki itt azért jónak látott visszakérdezni [erősítve a forradalmi Lenin Intézet képét]: „Hogyhogy? Arra az egyetemre járt, amelyik igencsak részese volt a forradalom kirobbanásának” – próbált mankót nyújtani Poppernek a riporter, de a pszichológus nem élt a menekülési lehetőséggel: „Először is: én egy nagy tohuvabohuban [héber szó: zűrzavar, összevisszaság – MG] voltam. Ehhez tudni kell, hogy semmi se akartam lenni.”

Mihancsik: „Dehogynem! A király barátja.” [Azaz Rákosié, Kádáré, Horné, aki éppen volt.] Popper: „No igen. Ám helyette történésznek iratkoztam be, és nem tetszett. Átmentem filozófia-logika szakra. [Írjuk, ahogyan volt: a marxizmus–leninizmus szakra.] Másfél év múlva megszüntették a bölcsészkaron ezt a szakot, valamint a szláv intézetet is. Mert átvitték az akkor szerveződő Lenin-intézetbe. Úgyhogy mire kö­rülnéztem, én már a Lenin Intézetben voltam, filozó­fia szakon. [Nem. Marxizmus–leninizmus szakon. Most csak ennyit pontosítsunk, később, ügynök-felesége segítségével bebizonyítjuk, hogy Popper itt is hazudik.] Vagyis engem 1956 végül is a Lenin Intézetben ért, és nem a böl­csészkaron.

Nekem nem tetszett az 56-os felvonulás, amelyen részt vettem, nem tetszettek a kiégetett lyu­kas zászlók. Együtt mentünk a tömegben egy nagyon értelmes, állati cinikus évfolyamtársammal. Minden­ki üvöltötte a jelszavakat – Magyar népnek magyar címert! Hurrá! –, és egyszer csak elordítja magát mel­lettem a Balogh: Aranyfogat a parasztnak! Hurrá! Na, mondom, most már értem, miről van szó. Neked köszönhetem. Én innen elmegyek.

De nem tud­tam hazajutni a Hűvösvölgyben laktunk , mert kezdődtek a piff-puffok a Rádiónál, a Széna téren.”

Én azért megállnék. Nem kicsit gusztustalan ez a szöveg.

„Aranyfogat a parasztnak!” – röhögött az egyik lenin intézetes, amiből a Hűvösvölgyön lakó kommunista Popper hirtelen megértette, miről is szólt a forradalom. Zabrálásról, mohóságról… Hozzá még a „piff-puffok” emlegetése – különösebb kommentárt nem igényel.

A Lenin Intézet és a Vörös Hadsereg

Sajnos a Lenin Intézetről nem találtam komolyabb tanulmányt, sőt, igazából cikket sem, ami meglehetősen furcsa, hiszen a diktatúra egyik legfontosabb „káderképzőjéről” van szó. Amire rábukkantam, az mind a Szovjetunióhoz, a Vörös Hadsereghez, így az NKVD-hez (KGB-hez) és a Magyar Néphadsereghez köti. Vezetője az a Kassai Géza, aki a Szovjetunióban önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A korabeli méltatása szerint a „háború kezdetétől fogva a Vörös Hadsereg politikai főosztályán dolgozik, a Moszkvában megjelenő »Igaz Szó« című magyar nyelvű újságot szerkeszti, majd az első, úgynevezett operatív csoporttal a harctérre indul.

Ennek a csoportnak Gerő Ernő volt a vezetője, tagjai Kassain kívül Vas Zoltán, Gyáros László és Kassai Géza fia, Oldner Vladimir. Kassai Géza a Vörös Hadsereggel jött hosszú évek után Budapestre. […] Egy évvel ezelőtt került a Lenin Intézet élére.”

Nyilvánvalóan a szovjet titkosszolgálat embere volt. A Lenin Intézet forradalmi meneteléséről találó képet festett egy szovjet tiszt, Vlagyimir Voronov (gyaníthatóan egy újabb KGB-s) 1989-es visszaemlékezésében, amely a Békés Megyei Hírlapban jelent meg már 1991-ben:

„A tüntetők a Kossuth-nótát, a Marseillaise-t énekelték, és… az Intemacionálét. A háromszínű magyar nemzeti zászlón kívül vörös lobogók is lengtek a tömeg fölött – ezeket a Lenin Intézet hallgatói vitték. A katonai akadémia tisztjei, rendőrök is voltak közöttük.”

Együtt az erőszakszervezetekkel.

Fáj minden csók. Kádár János búcsúzik a Ferihegyi repülőtéren Leonyid Iljics Brezsnyevtől / Fotó: MTI

Fáj minden csók. Kádár János búcsúzik a Ferihegyi repülőtéren Leonyid Iljics Brezsnyevtől. Fotó: MTI

 „A békét keresed? Legyél te a béke! Önmagad békéje”Popper Péter egy másik életbölcsessége

(2) A béke szigete

„Bementem az egyetemi diákotthonba, adtak egy ágyat. Odajött be értem a Kolos Tamás nevű jó is­merősöm, azzal, hogy Mérei Ferenc a nemzetőrséget szervezi a bölcsészkaron, nézzük meg. Jó. Átmentünk.

Valóban ott volt a Mérei, odamentünk hozzá. Mire ő sunyi, girhes mosollyal – nem tudok rá más jelzőt – azt mondta: Hozzám majd akkor jöjjetek, fiúk, ha a ti nyakatokban is lesz ilyen izé… gitár. Mi­re a Kolos elordította magát: Mérei elvtárs, az oro­szok Soroksáron állnak. És Mérei, a hadra kelt Vörös Hadsereg egykori századosa azt mondta: Elverjük őket, mint a kétfenekű dobot. Ebből rögtön megálla­pítottuk, hogy Mérei megőrült, és otthagytuk.”

[Mérei Ferenc is a Vörös Hadsereg századosaként és az Új Szó propagandalap munkatársaként jött vissza Magyarországra 1944-ben. Popper szerint „megőrült” – de ez leginkább róla árul el sokat.]

„Mire visszaértünk az Intézetbe, már ott is folyt a nemzetőrség szervezése. Összehívták a népet: aki be akar lépni a nemzetőrségbe, álljon jobbra.

Ketten marad­tunk a baloldalon. Schuller Gábor történészhallgató, egy évvel járt fölöttem, meg én. Schuller megkérdezte, hogy ki ellen fog harcolni a nemzetőrség – mert akkor már osztották szét a géppisztolyokat is. Azt mondták, hogy a nép ellenségei ellen. Schuller meg­ kérdezte, hogy ez esetben kik a nép ellenségei. Azt minden jóravaló magyar ember tudja, mondták. Ezek után mi nem léptünk be a nemzetőrségbe.”

Lenin Intézet / Forrás: Edit.ELTE.hu

Lenin Intézet. Forrás: edit.elte.hu

Schuller, a párttörténész – semmi sem maradt utána

Érdemes megnézni, ki maradt Popperrel a diktatúra mellett.

Schuller Gábor szintén a Párt embere volt. 1950-ben már a DISZ alapszervi titkára, majd az ötvenes években a Párttörténeti Közlemények munkatársa (miközben a Lenin Intézetre járt). Olyan felejthetetlen művek alkotója, mint „AZ »IFJÚ PROLETÁR« AZ IFJÚMUNKÁSOK ÉS TANONCOK HELYZETÉRŐL” vagy az „ISMERTETÉS A SZOVJETUNIÓ ÉS A NÉPI DEMOKRATIKUS ORSZÁGOK PÁRTTÖRTÉNETI INTÉZETEINEK MUNKÁJÁRÓL”.

1976-ban már a Könnyűipari Műszaki Főiskola tanszékvezető docense és párttitkára. Ilyen minőségben szerepel az állambiztonság „Sokszorosítók” fedőnevű ügyében is. Igazi nagy elme lehet, mert a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán is megfordult, ahol a Marxizmus–Leninizmus Tanszék docense volt. Amúgy egyetlen időtálló munkáját sem találtam, az OSA archívumában „Hős ifjúság: képek a kommunista ifjúsági mozgalom történetéből” képösszeállítással szerepel. Teljesen elfelejtett „történész” vagy „filozófus”.

Popper gépfegyvert szerez és harcba indul

A következőkből látni fogjuk, hogy Poppert ekkor már intézetes társai is kinézték maguk közül:

„Ha­za nem lehetett menni, a diákotthonból már kinéztek bennünket, úgyhogy csavarogtam. Odakeveredtem a Parlament előtti vérengzéshez is, ott voltam a nép közt, amelyet szétlőttek. Nem találtam a helyemet. Láttam rossz ízű feliratokat is: »Üsd a zsidót, ahol éred, ezzel is békét véded.« Vagy: »Ne reménykedj, Kohn icig, most nem viszünk Auschwitzig.« És ak­kor azt mondtam Schullernek, hogy atyus, több birkázás nincsen – birkázásnak hívtam a zsidók beterelését a vagonokba. Fegyver kell. Engem nem érdekel, mi folyik az országban, engem nem visznek el. Hol lehet fegyvert szerezni?

Mivel a törvényes hatalom képviselői voltunk, bementem az V. kerületi rendőrkapitányságra, és közöltem, hogy fegyvert szeretnék. Én kommunista vagyok, így és így hívnak. Kaptunk fegyvert, egy-egy géppisztolyt és egy-egy pisztolyt. Jó, de hová menjünk. Ott azt mondták, ők védőket toboroznak az V. kerületi pártbizottság épületéhez, menjünk oda, legalább kaját is kapunk. Bevonultam tehát az Erzsébet téri épületbe, ahol is egy ablak vé­delmét bízták rám.”

Tehát: Popper az antiszemitizmustól „megijedve” bement fegyverért Schuller elvtárssal a rendőrkapitányságra, ahol fegyvert, gépfegyvert kapott. Lefordítva: ő és a másik pártkatona. [Ugye nyilvánvaló, hogy csak a Lenin Intézetben és a többi egyetemen számtalan olyan zsidó származású tanuló volt, aki a forradalom mellé állt. Az említett Méreitől elkezdve hosszan lehetne sorolni. Popper itt is kimagyarázni próbálja a kimagyarázhatatlant.]

A kép illusztráció. Munkásőrök menetelnek, 1958-ban / Forrás: Fortepan.hu

A kép illusztráció. Munkásőrök menetelnek, 1958-ban. Forrás: Fortepan.hu

„És mit csinált?” – kérdezte Mihancsik.

Popper: „Semmit, mert az épületet nem támadták meg. Vé­gül is egy pasas intézkedett, hogy őrjáratozzunk a környéken, ne meglepetésszerűen rohanjanak ránk.

Őrjáratoztunk, és egy egyenruhás rendőr is jött ve­lünk. Egyetlenegyszer találkoztunk nemzetőrökkel, egy ház sarkánál egyszer csak szembetaláltuk magun­kat velük. Dermedten néztük egymást. Ha valame­lyik társaság elkezd lőni, ott senki se marad életben, az biztos volt. De a fiatalság életösztöne erős, úgy­hogy két-három perces néma álldogálás után mind a két csoport elkezdett szépen hátrafelé sétálni. Elke­rültük egymást. Én egyetlenegyszer sem sütöttem el a fegyvert. Kész. Vége 56-nak, bejöttek az oroszok.

A részleteket mellőzöm [miért, eddig olyan részletes volt – MG], bejöttek a pártbizottságra is, elszedték a fegyvereket,

kirúgtak minket, úgyhogy én apám egyik barátjához mentem, és kártyázással töl­töttem az elkövetkező napokat, heteket. Kizárólag kártyáztam, és a Garay téren néztem a rengeteg hí­zott libát, amiket vidékről felhoztak.”

Elmélkedés / Forrás: Arcanum.hu

Elmélkedés. Forrás: Arcanum.hu

„Az őszinteség tehát kétélű fegyver. Néha összeköt, néha rombol.” – újabb Popper Péter bonmot

(3) Az őszinteség ösvénye

Popper, az egykori bűnöző, a zsilettpengés vagány fegyvert kért, de nem használta. Elhisszük neki? Mindenkinek magának kell megadnia a választ. A szabadságharcos csoporttal való találkozás képe erős, talán kitaláció, talán nem. Fogalmunk sem lehet.

De érdekes, hogy ahogyan Vitray Tamás – katonaként –, úgy Popper sem lőtt, nem ölt meg senkit. Legalábbis a narratívájuk szerint. Azt tudjuk, hogy Vitray több főiskolás társa (a hírszerző-képző Idegen Nyelvek Főiskolájának hallgatói) részt vett a harcokban, volt, akit lelőttek. Vitray szerint ő nem harcolt. Popper szerint ő sem. A legviccesebb, hogy mindketten kártyáztak. Vitray közben az őt befogadó szomszédja feleségével is lefeküdt. [Cikkünk itt.]

[Ezt a kártyázós képet az általam megkérdezett neves történész teljes képtelenségnek tartotta, ahogyan Popper egész történetéről azt mondta, hogy jelentős része hazugság lehet.]

„Majd kezdett konszolidálód­ni a helyzet, bementem az egyetemre, ahol közölték velem, hogy egyelőre kussoljak, mert fel vagyok füg­gesztve, és fegyelmi indul ellenem ellenforradalmi magatartásom miatt. Szabályosan ismertették velem, miért vagyok ellenforradalmár. Ilyen vádpontok vol­tak ellenem, hogy reakciós vicceket meséltem nyilvánosan – a reakciós vicc azt jelentette, hogy nevetsé­gessé tettem a rendszert. Vagy: baráti viszony fűzött az akkor már letartóztatásban lévő Eörsi Istvánhoz. Ami nem volt igaz. Utoljára a Vörösmarty cserkészcsapatban voltam együtt vele. Akkor őt még Schleiffernek hívták, de a csapatban csak kis Guzmics volt, a bátyja meg a nagy Guzmics.”

„Majd kaptam egy értesítést, hogy a Népköztársaság Honvédelmi Minisztériuma az 56-os ellenforradalom idején tanúsított hősies magatartásomért – amelyet az imént részletesen elme­séltem –, nevezetesen az V. kerületi pártház védel­méért a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany foko­zatával tüntetett ki, szíveskedjek átvenni az érmet. […] Mostanában nem viselem.”

Itt csak a hírhedt Munkás-paraszt Hatalomért emlékéremre gondolhatott. Vagy szándékosan hazudott, vagy csak összekeverte.

Ez az a kitüntetés, amelynek „díjazottjait” azóta sem ismerhetjük meg teljesen. Most már tudjuk, hogy Horn Gyuláék mellett Popper úré is ott van. És sejthetjük, hány hasonló figuráé. És ezzel meg is válaszolhatjuk, miért nem hozzák nyilvánosságra…
Nem viselte / Forrás: Arcanum

Nem viselte. Forrás: Arcanum

Legalább pufajkás nem lett, elvileg

Szóval felfüggesztették, majd megkapta az ellenforradalmároknak járó kitüntetést – talán ezért is volt szüksége arra, hogy az egészet elmesélje. Mihancsik csak abban bízhatott, hogy legalább munkásőr nem lett az ifjú Popperből: „Ha a forradalom idején bement az V. kerületi pártbizottságra védeni a rendszert, miért nem ebben a szellemben folytatta azt követően, hogy leverték a forradalmat? Miért nem lett – mondjuk – karhatalmista?” – kérdezte.

[Mint barátja, harcostársa, Horn Gyula, akinek a rendszerváltás után nyilván zsíros pénzért a tanácsadója is volt.]

Popper:

„Istenem, hát ennyire hülye nem vagyok, nem kép­zeltem, hogy az oroszoknak rám van szükségük, ha valakit agyon akarnak lőni! Egyébként hívtak. De­hogy mentem! Elegem volt. Október 23-a és novem­ber 4-e közt egyetlenegy bátor és hősies akcióm volt: kimentem egy teherautóval és több fegyveressel a II. kerületi pártalapszervezethez, ahová az én szüleim is tartoztak, feltörtem a pártirodát, és a párttagok listá­ját magamhoz vettem. Attól féltem, ha megtalálják a listát, kinyírják őket.”

[Megjegyzés, ismét gyomorforgató az a könnyedség, ahogy a véres megtorlásról beszél. Ráadásul hol maradt az őrjárat, meg a Pártház védelme?]

Mihancsik: „Mert hogy a szülei neve is ott szerepelt…” [Mármint a listán.] Popper:

„Sőt, az enyém is, ami még nagyobb baj. Ez a tény felfokozta a hősiességemet. Mindenesetre 56 novem­bere után úgy gondoltam, most biztosan valamiféle megtisztulás kezdődik majd.”

Popper tehát eltüntette a nyomokat. Jellemző amúgy, hogy az egész beszélgetésben végig a kádári propaganda hangján beszélt ötvenhatról: „Vagy ott volt a Köztársaság téri borzalom. Sokáig gyanakodtam, hogy a felkelés eredetileg provokáció volt, csak éppen a szellem kiszabadult a palackból, és már nem lehetett visszaparancsolni.” Majd:

„Teljesen érthetetlenek voltak az atrocitások. Sziklai Sándort ismertem, mert parancsnokom volt a katonaságnál. Őt ugye a saját lakásában koncolták fel.”

A Sziklai Sándor munkásőr-csapat / Forrás: Lobogó (Arcanum)

A Sziklai Sándor munkásőr-csapat. Forrás: Lobogó (Arcanum)

„A recept az, hogy az életben semmire sincs recept.” – Popper Péter életbölcsessége

(4) A szentek üzenete

Álljunk meg egy szóra. Sziklai Sándort természetesen mártírként kezelte a kommunista propaganda, talán a legnagyobb kultuszt köré építették, de akkor, amikor a Popper-interjúk készültek (kétezres évek), már mindenki tudta, hogy ez hazugság volt. Ma már általánosan elfogadott, hogy a következő történt. 1956. október 26-án egy „4–5 fős, fiatalokból álló csoport érkezett Sziklai Sándor ezredeshez, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokához, hogy elkérjék tőle fegyverét.

Sziklai azonban pisztolyával kilőtt a házból, súlyosan megsebesítve a 25 éves Márity Lászlót, aki részlegesen megbénult, majd néhány hónap múlva – 1957. március 14-én – a kórházban belehalt sérüléseibe. Mikor a helyszínre érkezett szemtanúk az események kezdete után kb. fél órával behatoltak a házba, Sziklait és annak ugyancsak a házban tartózkodó apósát – Kiss Lajost, a Népfrontbizottság községi elnökét – holtan találták. A jelek szerint Sziklai megölte apósát, majd öngyilkos lett.

Az emberek felháborodásukban Sziklait (a hivatalos vizsgálat szerint még élve, mások szerint holtan) kihúzták a ház elé, ahol állítólag leköpdösték, ütlegelték a testet.”

Állítólag.

Sziklai a Propagandában / Forrás: Határőr (Arcanum)

Sziklai a Propagandában. Forrás: Határőr (Arcanum)

Sziklai Sándor, Sztálin egyik legjobb tanítványa

Az igazán érdekes, hogy hol lehetett Popper parancsnoka, ez a sokat próbált, minden gaztettben részt vett bolsevik-komisszár?

Alakját megidézi özvegyének, Sziklai Sándornénak („történész”, „docens”, stb.) a visszaemlékezése. Utóbbi volt a kulcsfigurája annak a propagandának, amelyet hihetetlen erővel erőltettek Kádár népköztársaságában. Jellemző, hogy Sziklainé hazugságai még a nyolcvanas évek vége felé (!) is megjelenhettek a sajtóban, például a pártlap Népszabadságban vagy a „színes” Képes 7-ben. 1986-ban, ötvenhat harmincadik évfordulóján.

Utóbbi lapban ahhoz már senkinek nem volt kedve vagy bátorsága, hogy saját nevével is felvállalja a propaganda-cikket: „Második éve volt már hadifogoly [az első világháborúban]. Leningrádban győzött a forradalom, amelynek híre 1917 november végére eljutott abba a távoli, szibériai városba is, ahol Sziklai akkor éppen martinászként dolgozott, egy kollektívában Szamuely Tiborral.

Ez időtől fogva részese a bolsevikok harcainak, politikai komiszár. Később egyetemen tanul, és történelmet tanít a Komintern egyetemén. A spanyol polgárháború kapitánya, majd szovjet tiszt [azt, hogy nyilvánvalóan NKVD-s, talán már mondani sem kell]. És így kerül 1944 végén Szegedre. Pártmunkás, összekötő Malinovszkij és Tolbuchin hadseregei, és az ideiglenes magyar kormány között, majd Budapesten a hadifoglyok hazatérésének kommunista párti felelőse.

Egyik szervezője az új magyar hadseregnek. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum igazgatójaként éli meg 1956-ot. […]”.

Sziklaira emlékeznek a Szovjetunióban / Forrás: Arcanum.hu

Sziklairól emlékeznek meg a Szovjetunióban. Forrás: Arcanum.hu

Villájukat a szokásos körülmények között szerzik meg, ebben a Képes 7 természetesen semmi kivetnivalót nem talált: „A család – már később –: a szülők, Kiss Lajos és felesége, vejük: Sziklai Sándor, az ő felesége és két gyermekük együtt éltek a budakeszi házban, amely még 1945-ben ürült meg, amikor a leghangosabb volksbundistákat, SS-be álltakat kitelepítették az országból.”

[Ürült meg. Ne feledjük: a svábok kitelepítésében kulcsszerepet játszott Sziklaiék 1956-os ellenfele, amúgy régi elvtársa, a szintén NKVD-s Nagy Imre. Cikkünk itt.]

Az özvegy szerint Sziklai Popperhez hasonlóan önként jelentkezett harcolni – talán erre vonatkozott, hogy ő lett, ő volt a pszichológus parancsnoka:

„Férjem és Édesapám a pártbizottságra siettek és felajánlották tapasztalataikat és szolgálatukat. Javasolták, hogy hívják össze az egykori partizánokat, a Tanácsköztársaság volt vöröskatonáit, a spanyolos harcosokat és a párthoz változatlanul hű kommunistákat.” 

A legérdekesebb, hogy Sziklai, ez a kommunista hős a parancsnak ellenszegülve nem védte a Hadtörténeti Intézetet – ami a feladata lett volna –, hanem saját elzabrált villáját akarta megvédeni. Eközben halt meg, miután előbb rálőtt a forradalmárokra, majd agyonlőtte apósát és saját magát – ha hihetünk a legvalószínűbb verziónak. „Egy igazi hős, a kurva életbe, egy igazi hős” – énekelhetnénk az Európa Kiadó dalát gúnyosan.

És mit csinált Sziklai Sándorné?

„Jelentkeztem önkéntes civilként, fegyveres harcra Szolncev ezredes páncélos ezredénél. Édesanyám a két kislánnyal ekkor már a honvédség egyik szállójában volt, oda szállítottam nekik a katonakenyeret, teát, élelmet. Mindig nagyon nehezen engedtek vissza, hiszen tudták, hogy a városban még súlyos harcok folynak. Sokan kérdezték meg tőlem azóta, hogy miért vettem én is részt ezekben a harcokban.

Én csak azt tudtam és tudom válaszolni, hogy sok minden kötelezett engem arra: kommunista meggyőződésem és az is, hogy szégyelltem volna viselni a nevemet, ha tétlenül lapultam volna valahol.”

Otthagyja a két gyermekét, hogy a szovjetekkel menjen magyarokat gyilkolni. Igazi sztálinista tempó ez is. A cikkből még megtudhattuk, hogy később szegény nehéz hónapokat élt át: „Munkahelyem nem volt, mert a Pártfőiskolát, ahol tanítottam, az ellenforradalom likvidálta. Máshol sem kaptam állást, mert nekem »sok volt a rovásomon«: Lenin Intézetet végeztem, SZKP-szakos tanár voltam és ráadásul Sziklai Sándor özvegye.”

Igen, ő is a Lenin Intézetben végzett. Mint Berecz János, Pozsgay Imre, Konrád György és számtalan befutott, megfutatott ember.

De mit csinált Popper ezután?

Folytatjuk.